A következőkben egyik kedvenc íróm és költőm költészetének rejtelmeibe - és ezáltal saját életünkbe - kísérlek meg némi betekintést nyújtani, egy általam rendkívül értékesnek tartott műve segítségével. Ehhez feltétlen szükségeltetik a mű ismerete, olvassuk hát el: 

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Most pedig bebizonyítom, hogy tökéletes a vers felépítése.

Számoljuk csak meg, hány sorból áll! 40. Ha felosztjuk 4-soros szakaszokra, kicsit tisztul a kép, és versszakszerű valamiket kapunk, amik vizsgálatával könnyebben eljuthatunk  megfejtésünkig. Ez a 10 szakasz további 7, illetve 3 szakaszra osztható (ezt barnával jelöltem az átláthatóság kedvéért).

Nézzük az első 7-et:

Egy listaszerű felsorolással, mondhatni leltárral kezdődik versünk, azt illetően, hogy mije van, mit ért el az életben. Úgy tűnik, ezekkel mind elégedett, élete célját teljesítette. A felsorolás a legalapvetőbb szükségletektől, mint a kenyér és bor (és a feleség: furcsa, hogy a feleség-eleség rímpárral a házasságot teljesen leviszi testi szintre...), amiből még tartalék is van, a közösségbe való tartozáson keresztül eljut az egészen szügségtelenig, mint az ezüsttárca vagy az üdítő fürdő. Végül az emberi lét csúcsa és egyben legfölöslegesebb tevékenysége: a költészet. Érdekes kérdés, hogy szükségünk van-e a fölöslegesre? (Na jó ez a kérdés így meglehetősen ellentmondásos leírva, de na, remélem érti a kedves Olvasó, mit próbálok megfogalmazni a nyelv igencsak korlátolt keretei közt...) Szóval: képzeljük csak el, hogy semmi fölöslegeset nem csinálnánk. Csakis az életbenmaradáshoz és a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységeket, mert hisz a többi úgyis fölösleges és csak rabolja a drága időnket. Nem hallgatnánk zenét, nem olvasnánk könyveket, nem találnánk ki vicceket, nem mosolyognánk rá a velünk szembe jövőre, hisz nem fog belehalni, nekünk meg felesleges energia, nem hoznánk létre műalkotásokat; nem építenénk esztétikailag értékes épületeket, hisz egy betonkockában éppen ugyanolyan jól el lehet éldegélni (na nem mondom, hogy ma ettől olyan távol állunk...:)). Ja, és nem írnánk például blogot sem:). Bármennyire furcsa, de mégis úgy tűnik, hogy az emberi lét legmagasabb szintjét mégiscsak a fölösleges dolgok adják.

Ebbe a "katalógusba", ami tulajdonképpen egy sikeres, célját elérő ember életútját, a befutott költővé válás életútját írja le, pontosan a közepén beékelődik egy furcsa, hiányosnak tetsző szakasz (zölddel jelölve). Mégpedig az állítmány az, ami hiányzik belőle. Nem (leszek) többet az egykori ködkép? Nem (vagyok) többet az egykori ködkép? Nem (szeretnék lenni) többet az egykori ködkép? Na most hogy van ez? Pedig eddig minden arról szólt, hogy van ez, van az, van minden. Talán ez a versszak maga a ködkép... Aki pedig a ködnek, a könnynek részegje, az talán a sok sírástól már egészen megrészegült, s a könny ködösíti el a képet szeme előtt. Mindenesetre itt felmerül a probléma - pontosan a földi javakban nem szűkölködő életstílus leírásának kellős közepén - hogy lehet hiányt szenvedni akkor is, ha itt a földön minden megvan, azonban ennek a hiánynak a tárgya nem egészen megfogalmazható.

Az utolsó három szakaszt is érdemes górcső alá venni:

A sok Van...-nal kezdődő szakasz után itt feltűnik egy "de". Tulajdonképpen megír egy negatív katalógust is, amiben meg azt sorolja fel, hogy mit nem ért el. Elkezd ásni egy bizonyos kincs után, amely kincs értelmet ad az életének és kapaszkodót a mindennapokban. "Mint lázbeteg, aki feleszmél...Kezem kotorászva keresgél". Ez a feleszmélés tényleg azt a hatást kelti, mintha eddig egy álomvilágban élt volna, elképzelt célokkal, de megvalósítva azokat rádöbben, hogy nem is ezt kereste. Kinek ismerős az érzés? Nem ezt kereste, és a cél, amire feltette egész életét, kudarcba fulladt és most ott áll tétlenül és csak lázasan kapkod, megpróbál visszaemlékezni, hogy mi is volt az az út, amin egykor elindult. A leírás módja egy nagyon kétségbeesett embert tár szemünk elé. Fontos megjegyezni, hogy a költő 1920-ban megjelent kötetének első verséről van szó, amikor is épp 35 éves volt, mely korra jellemző az ún. életközepi válság, így olvashatjuk ezt egyféle életéről való számadásként, leltárazásként, utólagos értékelésként. q.e.d.

Azért tetszik nagyon ez a vers, mert szerintem mindenki magára tud ismerni benne. A jó költő olyan problémákat, kérdéseket fogalmaz meg, amik örökké érvényesek, és mindig korszerűek tudnak maradni. Ezek a kérdések kortól függetlenül minden embert foglalkoztatnak, ezek olyan alapvető emberi problémák, amiken nem változtat sem 135 év, sem több. Ez az érzés is ismerős szerintem mindenkinek, még nekem is, aki még jócskán messze van ettől az életszakasztól: hogy megvan minden és mégis semmi sincs. Mert hiába halmoztunk fel minden lehetséges földi értéket, van egy lényeg, egy "kincs", amire mindenki vágyik és ami miatt minden élő emberben ott van egy hiány és egy vágy valami földöntúli iránt. Ez azonban túlmutat a nyelv határain, a nyelv egyszerűen nem alkalmas ennek megfogalmazására. 

Azért annyira nem kell elkeseredni, hiszen, ahogy Kosztolányitól megtudhattuk, az élet "egy ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés" - tehát önmagában csak a földi életnek nincs is értelme. Ez pedig azért jó hír, mert azt a sok energiát, amit arra pazaroltunk volna, hogy a földi élet értelmét keressük, ezen tudás birtokában fordíthatjuk ennek a kalandnak a lehető legizgalmasabbá tételével. 

Szép napot mindenkinek!