A következőkben egyik kedvenc íróm és költőm költészetének rejtelmeibe - és ezáltal saját életünkbe - kísérlek meg némi betekintést nyújtani, egy általam rendkívül értékesnek tartott műve segítségével. Ehhez feltétlen szükségeltetik a mű ismerete, olvassuk hát el: 

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Most pedig bebizonyítom, hogy tökéletes a vers felépítése.

Számoljuk csak meg, hány sorból áll! 40. Ha felosztjuk 4-soros szakaszokra, kicsit tisztul a kép, és versszakszerű valamiket kapunk, amik vizsgálatával könnyebben eljuthatunk  megfejtésünkig. Ez a 10 szakasz további 7, illetve 3 szakaszra osztható (ezt barnával jelöltem az átláthatóság kedvéért).

Nézzük az első 7-et:

Egy listaszerű felsorolással, mondhatni leltárral kezdődik versünk, azt illetően, hogy mije van, mit ért el az életben. Úgy tűnik, ezekkel mind elégedett, élete célját teljesítette. A felsorolás a legalapvetőbb szükségletektől, mint a kenyér és bor (és a feleség: furcsa, hogy a feleség-eleség rímpárral a házasságot teljesen leviszi testi szintre...), amiből még tartalék is van, a közösségbe való tartozáson keresztül eljut az egészen szügségtelenig, mint az ezüsttárca vagy az üdítő fürdő. Végül az emberi lét csúcsa és egyben legfölöslegesebb tevékenysége: a költészet. Érdekes kérdés, hogy szükségünk van-e a fölöslegesre? (Na jó ez a kérdés így meglehetősen ellentmondásos leírva, de na, remélem érti a kedves Olvasó, mit próbálok megfogalmazni a nyelv igencsak korlátolt keretei közt...) Szóval: képzeljük csak el, hogy semmi fölöslegeset nem csinálnánk. Csakis az életbenmaradáshoz és a fajfenntartáshoz szükséges tevékenységeket, mert hisz a többi úgyis fölösleges és csak rabolja a drága időnket. Nem hallgatnánk zenét, nem olvasnánk könyveket, nem találnánk ki vicceket, nem mosolyognánk rá a velünk szembe jövőre, hisz nem fog belehalni, nekünk meg felesleges energia, nem hoznánk létre műalkotásokat; nem építenénk esztétikailag értékes épületeket, hisz egy betonkockában éppen ugyanolyan jól el lehet éldegélni (na nem mondom, hogy ma ettől olyan távol állunk...:)). Ja, és nem írnánk például blogot sem:). Bármennyire furcsa, de mégis úgy tűnik, hogy az emberi lét legmagasabb szintjét mégiscsak a fölösleges dolgok adják.

Ebbe a "katalógusba", ami tulajdonképpen egy sikeres, célját elérő ember életútját, a befutott költővé válás életútját írja le, pontosan a közepén beékelődik egy furcsa, hiányosnak tetsző szakasz (zölddel jelölve). Mégpedig az állítmány az, ami hiányzik belőle. Nem (leszek) többet az egykori ködkép? Nem (vagyok) többet az egykori ködkép? Nem (szeretnék lenni) többet az egykori ködkép? Na most hogy van ez? Pedig eddig minden arról szólt, hogy van ez, van az, van minden. Talán ez a versszak maga a ködkép... Aki pedig a ködnek, a könnynek részegje, az talán a sok sírástól már egészen megrészegült, s a könny ködösíti el a képet szeme előtt. Mindenesetre itt felmerül a probléma - pontosan a földi javakban nem szűkölködő életstílus leírásának kellős közepén - hogy lehet hiányt szenvedni akkor is, ha itt a földön minden megvan, azonban ennek a hiánynak a tárgya nem egészen megfogalmazható.

Az utolsó három szakaszt is érdemes górcső alá venni:

A sok Van...-nal kezdődő szakasz után itt feltűnik egy "de". Tulajdonképpen megír egy negatív katalógust is, amiben meg azt sorolja fel, hogy mit nem ért el. Elkezd ásni egy bizonyos kincs után, amely kincs értelmet ad az életének és kapaszkodót a mindennapokban. "Mint lázbeteg, aki feleszmél...Kezem kotorászva keresgél". Ez a feleszmélés tényleg azt a hatást kelti, mintha eddig egy álomvilágban élt volna, elképzelt célokkal, de megvalósítva azokat rádöbben, hogy nem is ezt kereste. Kinek ismerős az érzés? Nem ezt kereste, és a cél, amire feltette egész életét, kudarcba fulladt és most ott áll tétlenül és csak lázasan kapkod, megpróbál visszaemlékezni, hogy mi is volt az az út, amin egykor elindult. A leírás módja egy nagyon kétségbeesett embert tár szemünk elé. Fontos megjegyezni, hogy a költő 1920-ban megjelent kötetének első verséről van szó, amikor is épp 35 éves volt, mely korra jellemző az ún. életközepi válság, így olvashatjuk ezt egyféle életéről való számadásként, leltárazásként, utólagos értékelésként. q.e.d.

Azért tetszik nagyon ez a vers, mert szerintem mindenki magára tud ismerni benne. A jó költő olyan problémákat, kérdéseket fogalmaz meg, amik örökké érvényesek, és mindig korszerűek tudnak maradni. Ezek a kérdések kortól függetlenül minden embert foglalkoztatnak, ezek olyan alapvető emberi problémák, amiken nem változtat sem 135 év, sem több. Ez az érzés is ismerős szerintem mindenkinek, még nekem is, aki még jócskán messze van ettől az életszakasztól: hogy megvan minden és mégis semmi sincs. Mert hiába halmoztunk fel minden lehetséges földi értéket, van egy lényeg, egy "kincs", amire mindenki vágyik és ami miatt minden élő emberben ott van egy hiány és egy vágy valami földöntúli iránt. Ez azonban túlmutat a nyelv határain, a nyelv egyszerűen nem alkalmas ennek megfogalmazására. 

Azért annyira nem kell elkeseredni, hiszen, ahogy Kosztolányitól megtudhattuk, az élet "egy ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés" - tehát önmagában csak a földi életnek nincs is értelme. Ez pedig azért jó hír, mert azt a sok energiát, amit arra pazaroltunk volna, hogy a földi élet értelmét keressük, ezen tudás birtokában fordíthatjuk ennek a kalandnak a lehető legizgalmasabbá tételével. 

Szép napot mindenkinek!

Ha az emberi gondolkodás teljes mértékben lemodellezhető és szabályokkal meghatározható, akkor mi az, ami minket emberré, az állatoktól és gépektől különböző létezőkké tesz? Többek között ez a kérdés fogalmazódott meg bennem Alex Garland Ex machináját nézve, amely film az amerikai sci-fikkel ellentétben és egészen megdöbbentő módon érdekes és elemezhető gondolatokat is tartalmazott. Ugye, milyen elképesztő, hogy létezik ilyen amerikai film is??

A cselekményről röviden: A történet tértől és időtől független, akármikor és akárhol játszódhat. Caleb programozóként megnyer egy versenyt, és jutalmul eltölthet egy hetet vállalata főnökének, Nathannek luxuslakásában. Azonban hamar kiderül, hogy valójában egy teszt elvégzése lesz az elkövetkezendő hétben a feladata, mégpedig nem más, mint a Nathan által létrehozott mesterséges intelligenciával rendelkező robot, Ava tesztelése. A kérdés: Valóban van-e Avának tudata, vagy csak tökéletesen színleli a betanult sémák alapján, hogy kedvel valakit, netán, hogy beleszeretett valakibe, csupán céljai elérése érdekében? A történet végkimenetele meglepőre sikeredett: Caleb segítségével Avának sikerül kiszöknie a szobából, ahol Nathan üveg mögött "tartotta fogva", és bosszút áll zsarnok fogvatartóján: Kyoko, a házvezetőnő segítségével megöli Nathant, majd bezárja Calebet korábbi "cellájába", tulajdonképpen halálra ítélve ezzel megmentőjét.

Az MI fellázad és elbánik az emberrel: a történet közhelynek, tűnik, de nézzük csak meg, mennyi mindent rejteget még ez a film a cselekményen túl. 

A film címe: Ex machina. Akarva-akaratlanul is eszünkbe jut a latin "Deus ex machina", azaz "Isten a gépből" kifjezés. Főként az ókori görög drámákra jellemző, hogy mikor a cselekmény már kilátástalanná válik, hirtelen és váratlanul egy isteni közbeavatkozásnak köszönhetően egyszerre minden megoldódik. (Az istent játszó színész rendszerint egy daru, vagy más szerkezet segítségével ereszkedett le a szereplők közé, innen a gép szó a kifejezésben.) Filmünk címéből azonban hiányzik a deus (isten) szó. Isten tehát eltűnik a képből: a beavatkozás nem isteni, sokkal inkább gépi. Tehát a szerepet, amit eddig isteneinknek tulajdonítottunk; a megváltást, a mindenhatóságot átveszik a gépek. A képlet tehát: gép=isten. Zavaros világunk, a zavaros cselekmény nem várt megmentője valóban a gép? Hisz látjuk mi ekkor az "isteni megoldás"... A cím tehát az istentől való függetlenséget fejezi ki. És itt most nem szeretném egyik vallást sem megnevezni, nem is ez a fontos. A lényeg, csak az, hogy nem hiszünk. Nem hiszünk, csak tudni akarunk. Nem hiszünk, csak és kizárólag magunkban. És ez elidegenít minket minden emberitől, egymástól, és ekkor már nem is olyan meglepő, hogy gépekbe szeretünk bele.

A nevek jelentése is nagyon sokatmondó: a filmben Ava nevét 'Évá'-nak ejtik. Ugye ekkor már egyértelmű, hogy a névadások sem véletlenszerűek? Ki is volt Éva? Az első nő, egyben "az első bölcselő" (Madách Imre: Az ember tragédiája), aki miatt megtörtént a tudatra ébredés, s így létrejött az én fogalma. Ezután elkezdte szégyellni magát az ember, s azóta is ruhákkal takarja el testét. Ava beavatódása a gyilkolással történt meg igazán: megfigyelhető, hogy a filmben ekkor válik robotból meztelen nővé, s öltözik fel úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel robot mivolta.

A Nathan név nem jelent mást, mint hogy "Isten adott". Ezt a névadást értelmezhetjük az ezzel való visszaélés megfogalmazásaként: Isten adott, ő meg Istent játszik: "életet" ad, irányít, bírál. Elgondolkodtató...

Caleb: bibliai személy, Mózes küldi 12 kém tagjaként Kánaán földerítésére. Ez önmagáért beszél: a küldött, aki majd felderíti nekünk a boldogság földjét és bevezet oda. Úgy gondolom, ennél tökéletesebb névadás nem születhetett volna.

(A film maga 6+1 ún. session-ből áll, amelyben Ava és Caleb beszélgetnek (azért +1, mert az utolsó már kint történik és csak egy mondat hangzik el). Mi ez, ha nem bibliai szám?)

Eszembe jutott Moliére Tartuffe című műve is. Tartuffe, az álszent csaló minden bizonnyal csak azért tudott Orgon családjába beférkőzni, mert az velejéig romlott, hazug és nem áll fenn tényleges kapcsolat önző tagjai között. Ebből a szempontból éles társadalomkritikaként is nézhetjük a filmet. Mert milyen társadalom az, amibe szintén beférkőzhet egy érzések nélküli robot? Sőt, ahol ezekbe a robotokba szeretünk bele?  

A tökéletesség egyrészt ijesztő, másrészt borzalmasan unalmas. Szerencsére ez egyikőnket sem fenyegeti. Szerintem ez nem olyan nagy baj. Hisz nem ez az, ami minket emberré tesz? És nem csodálatos?

Szerintem amíg vannak tökéletlenségeink és felesleges tevékenységeink, amíg tudunk véletlenszerű, értelmetlen dolgokon nevetni, addig nem fenyegethet minket a lemodellezhetőség szörnyű veszélye! Végső soron Ava megbukott a teszten...

Művészet. Talán a legfölöslegesebb dolog ezen a világon. Nem alapvető létszükséglet: nem ismerünk olyan esetet, hogy valaki Kosztolányi elvonási tünetektől szenvedne, vagy Dosztojevszkij-hiány miatt került volna kórházba, sem pedig Beethoven nem-hallgatása miatt megjelenő pusztító járvánnyal nem találkoztunk még.

Nem beszélve arról, hogy a művek megértése és kielemzése rendkívül időigényes folyamat, amire mi egyszerűen nem érünk rá. Fontos emberek vagyunk. Elfoglaltak. Bölcsésznek, művésznek egyébként is csak azok mennek, akik hülyék a mérnöki pályához, de rizsázni azt tudnak... Meg aztán mi lenne a világból, ha mindenki otthon ülne és műveket elemezne? Nem tudom, de sehova nem jutnánk, az biztos...

Nos, most, hogy megtudtuk, miért nem érdemes a művészettel foglalkozni, kíváncsian várjuk ugyebár, hogy mit hoz fel az író mellette. Azonban, ha most felsorolnám az észérveimet, akkor egyrészt saját magamnak ellentmondanék, hisz a váteszség nem művészet, másrészt ebben az egyetlen cikkben kimerülne a témánk, és megelégedve hátradőlhetnénk, kihúzva a teendők listájáról e kérdés megválaszolását is, mondván, már mindent tudunk róla: a pozitív és negatív oldalát is. Azonban nem azért döntöttem úgy, hogy blogot írok, hogy aztán egy cikk után pontot is tegyünk a végére.

Írásaim egyébként abszolút amatőr munkák lesznek: mérnöknek készülök :))). De arra gondoltam, hátha így elfogulatlanul és őszinte hitelességgel tudok majd írni, arról, amit gondolok az adott mű kapcsán, és rávilágítani, hogy a művészet nem az ördögtől való - sőt... és nem csupán a kiváltságos embereket, hanem mindenkit megillet a megtiszteltetés, hogy foglalkozhasson vele. Továbbá igyekszem saját példámmal bizonyítani, hogy a reál és a humán terület nem ég és föld, igenis van kapocs, ami ezt a két csodálatos területet összeköti. Bevallom, egy önző cél is vezérel: a művészet által saját magamat is jobban megismerni. Szerencsére ez mindenki számára lehetőség, és a pszichológusokkal szemben nem kijelenti, hogy neked márpedig ez és ez a bajod, hanem elvezet saját magadhoz. Kevésbé kényelmes megoldás, de miénk a választás.

"Megértett történetek nélkül nem lehet a világot felfogni." - vélekedik a 2018-as irodalmi Nobel-díjat elnyerő lengyel írónő, Olga Tokarczuk. (Ezt a cikket egyébként nagyon ajánlom mindenkinek.)

Nos, kedves Olvasó, szeretném a világ felfogását egyszerűbbé tenni számunkra, azzal, hogy történeteket értünk meg együtt. Izgalmasnak ígérkezik!